2009. május 18., hétfő

Elmélkedések a barátságról

Itt ültünk a kanapén a barátnőmmel. Talán az egyetlen olyannal, akivel úgy érzem nem változott semmi. A 80 kilométeres távolság ellenére sem. Plusz az ő lánya és az én két csemetém ellenére sem.

A férjem a mai napig nem tudja vigyorgás nélkül hallgatni, hogy ha bemutatom azt mondom szobatársam. Éveken keresztül. Rengeteg emlék, kollégiumi szülinapok, bulik, vizsgaidőszakok, a fiatalságom, felnőtté válásom. Könnyek, nevetések, világmegváltó gondolatok és tervek a jövőről.

Sosem fogadkoztunk, hogy örökké barátok leszünk. Egyszerűen tudtuk, hogy így lesz.

Az utóbbi időben túl sok "barátnak" hitt ember fordított nekem hátat, túl sok embernek alakult " másként" az élete, amibe én -állításuk szerint- már nem fértem bele.

Jó volt itt ülni és beszélgetni. Az emlékekről, az emberekről egymás életében, vagy úgy magáról az életről.

Eszembe jutott, hogy talán én választottam rosszul barátot és az is, hogy számomra a barátság sem most sem régebben nem az ittről és a mostról szólt. Nem az együtt töltött idő határozta meg őket és úgy érzem gyakran erőmön felül próbáltam/ próbálom fenntartani a kapcsolatot a régi ismeretségekkel. Hiszen ők a múltam, miattuk lettem az, aki most vagyok. És talán épp ezért fáj nagyon, ha azt látom, hogy nekik ez nem számít.Vagy nem számít úgy, mint nekem. Hogy nincs idejük rám, hogy a gondolataik akkor is másutt, másokkal vannak, ha épp találkozunk, hogy kiüresedett az, ami valaha élő volt. Szomorú vagyok tőle.

Remélem értitek mi a gond. Nem arról van szó, hogy nem találok új barátokat, hanem, hogy azok a barátságok fakulnak meg, amik engem határoztak meg....

Húúú, asszem hosszan filozofálgattam itt. Nem akarok elmerülni a depresszióban, ráadásul tudok örülni annak ami van, de ezt le kellett írnom.

4 megjegyzés:

Fércművek írta...

A saját történetemben az a szomorú, hogy nem csak barátokkal történik ez meg, de családtagokkal is. Úgy eltűnt néhány velem egyidős rokon, hogy csak na. :( ( El kellene látogatnod a "Nyavalygó, dühöngőbe".:) Szerintem ez oda illő téma. )

Dóri írta...

Pontosan értem, hogy miről írsz. Ez velem is előfordul(t). Persze vannak olyan barátságok is, hogy évek után is ugyanott folytatjuk, ahol anno abbahagytuk és közben egyszersem találkoztunk, esetleg évente egy telefon vagy e-mail, de semmi több. Van olyan is, hogy egy-két éve lettünk barátok és olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Azt hiszem ebben találom a vígaszt (és új örömet), mert engem is elszomorít, hogy az engem meghatározók szép lassan másfelé vették az irányt.

krisztallit írta...

Ez a fázis nekem is megvolt, aztán voltak önmarcangoló, másokra dühös, csalódott, "nem érdekeltek" szakaszai ennek a témakörnek.Most az elfogadom, amit a barátok vagy a család ad magából és megpróbálok azzal elégedett lenni. Sok nem megtérülő energiát fektettem a barátságok ápolására, nem kellett volna. Van kivel összejárni, van kivel komoly dolgokról beszélgetni és volt egy embermennyiség, akiből lehetett leépíteni.

szarvasmici írta...

Hmm... ezeket a sorokat én is írhattam volna, mert pontosan ezen vívódtam magam is, amikor azon gondolkodtam, hogy otthagyjam-e a virágboltot, vagy ne. Mert hogy az a barátnőm boltja, akivel osztálytársak voltunk annó, és mindenki ámul, hogy még mindig "együtt" vagyunk. Talán most eltört bennem valami, mert elkezdtem azon agyalni, hogy egyetlen egyszer sem nézett be hozzám a blogomba. Nem volt kíváncsi arra, ami kitölti mostanában a napjaimat. Én mint egy kislány, csacsogtam neki a legújabb figuráimról, meg a fogadtatásukról, de ő egyet sem akart látni közülük sem képen, sem élőben. Persze ez csak egy kis szelet, akadtak más gondjaim is, hát átértékeltem az egész kapcsolatot... 20 év ment a kukába.